Ma a Jakab-hegyen jártunk kirándulni, a Babás szerköveken - töltekezni és közben egy leendő programot előkészíteni, útvonalat pontosítani. El tudnám képzelni minden nap.
Sütött a Nap, a hideg nem volt vészes, a moha csalogatott bennünket, párnáján megpihenni és természetesen elcsábultunk. Ahogy feküdtem hanyatt és becsuktam a szemem, csak hallgattam a hatalmas csendet, apró, távoli madárcsicsergésen kívül mást nem hallottam, és egyszer csak azt sem.... a Nap sütötte az arcom, a testem és átjárt a béke.... aztán újra hallottam felettem valami apró, picit zörgős hangot.... kinyitottam a szemem és egy magas tölgy csúcsán a szél tornásztatott egy levelet.....sokáig figyeltem, ahogy hozzá fújta egy vékonyka ághoz, meg megint hozzá, meg megint hozzá és közben kialakult a Természet zenéje .... kijátszotta magát Szél és a levél tovább lógaszkodott egyedül a fa legfelső ágán..... még nem volt itt az idő, hogy lehulljon. Olyan jó volt ebbe a parányi részletbe belemerülni.
